4. fejezet

Sziasztok! 

Azt mondja hogy, meghoztam a részt, végre sikerült eljutnom odáig, hogy teljes mértékben begépeljem. Szeretném megköszönni az újabb 4 tagot, illetve a pipákat, nagyon drágák vagytok! Ha tetszik a rész írjatok nekem kommentet, ugyanis imádok veletek beszélgetni, vagy pipáljatok! Jó olvasást, és remélem tetszeni fog! 

xoxo; Ariana Douglas

Christine végre abbahagyta a bökdösődést, a gyomrom zuborogni kezdett, ahogy a férfi közeledett felénk. A kávézóban minden szem ránk szegeződött, az emberek, akik itt múlatták az időt mind hallottak már a családunkról, sokan személyesen is ismerték valamelyik szülőmet, hisz legtöbben apa éttermében költötték a pénzüket.

Hallgasd ha gondolod

Tudom, izgalmat kellett volna éreznem, vagy örömöt, amiért egy ilyen helyes, és befolyásos férfiú harcol a kegyeimért, de csak meglepettség és enyhe zavartság ébredt bennem. Nem volt szükségem egy férfira sem, főleg nem egy olyanra, akit a szüleim választottak nekem. Mosolyt erőltettem az arcomra, nehéz volt nem rabszolgatartóként nézni rá, aki meg akart venni magának. Talán ha nem úgy találkoztam volna vele, ahogy, esetleg ha magunktól, saját akaratunkból ismerkedtünk volna meg, vagy ha a sors kapcsolta volna össze a tekintetünket egy emberekkel teli teremben lehetne jövőnk. Lehetnénk olyanok, akik éttermekbe és színházakba, olvasóestekre járnak szórakozni, vagy nevetgélve fejtenénk meg együtt a hetilapok agyafúrt rejtvényeit, de így kényszerből ezek az idilli képek oly harsányak, kopottak és színtelenek.

- Szervusz, Kedves! – köszönt rám és szabad kezével megérintette a vállamat, ezzel kirántva gondolataim tengeréből. Zavartan pislogtam rá, egy pillanatra béklyóba fogtak kék szemei, de azonnal el is eresztettek. Elbambulva figyeltem az arcát, hogy felkutassam összes rejtett vonását, szögletes arccsontját, kiugró állát, és felettébb húsos ajkait.

- Szia, Andrew! – nyögtem.

- Nos, azt hiszem nekem ideje mennem! – kacsintott Christine s ekkor kezdtem kapizsgálni, hogy valami vaj van a barátnőm füle mögött. Lekászálódott hát a székről, mellkasához szorította a táskáját és elindult, de még mielőtt kilépett volna visszafordult és azt tátogta ne haragudj. Felvont szemöldökkel bámultam utána, majd tekintetem visszavezettem a mosolygó Andrewra.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem enyhe éllel a hangomban.

- Édesanyád mondta, hogy szeretnél velem találkozni – mondta, annyira izgatottnak és boldognak látszott, de bennem felment a pumpa, elöntött a keserű harag, átjárta a szám belsejét, és az összes szót a torkomra forrasztotta. Ökölbe szorítottam a kezem, itt nem rendezhettem jelenetet, és azzal is tisztában voltam, hogy ez az egész nem Andrew hibája, ő csak egy ártatlan áldozat az egész „anya-Christine” akcióban. Felém nyújtotta a virágcsokrot, és szendén, mint egy általános iskolás kislány rám mosolygott.

- Virágot a virágnak – elég sablon szöveg, gondoltam magamban, de próbáltam a tenger pozitív partjára terelni a dolgot mind magamban mind a csatatéren, és bájosan elvettem tőle a csokromat.

- Nagyon kedves vagy – hebegtem. Nem akartam goromba lenni, és nem állt szándékomban megbántani sem. Letettem magam mellé a csokrot a pultra, a felszolgálólány már régen ott legyeskedett körülöttünk és most úgy bámulta a virágot, mintha még sosem látott volna ahhoz hasonlót. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, a helyiséget fűtő radiátorok egyre melegebbek és melegebbek lettek, én pedig izzadni kezdtem, idegességemben az alsó ajkam kezdtem rágni. Ki akartam szabadulni a tömegből.

- Figyelj Andrew, nem mennénk át apa éttermébe? Nincs messze, és legalább kicsit kettesben lehetnénk – suttogtam alig hallhatóan, a fiú pedig bólintott, felvette a pultról a csokrot, hagyta, hogy belé karoljak és már vezetett is kifelé a helyiségből. Hatalmasra kerekedett szemek követték lépteinket egészen addig, amíg be nem csapódott mögöttünk az ajtó.

A szél hirtelen az arcomba fújta a hajamat, annyira hideg volt, hogy összébb kellett húznom magamon a kabátot. Elindultam lefelé az enyhén lejtős úton, szememmel kerestem a Miel Morsure feliratot. Ez franciául azt jelentette mézes harapás, apám éttermét keresztelték el így. Édesanyám ötlete volt, hogy így nevezzük, mert valamelyik felmenője Párizsból származott, és méztermelő volt, így keresett annyi pénzt, hogy Amerikába utazhasson és letelepedhessen. Persze ezt a mesét általában senki sem hitte el neki, ugyanis vonásai sem voltak tipikusan Franciásak, csupán a modora és az öltözködése. Hosszúkás arccsontja és enyhén görbe orra volt, bár szőke haját előkelő kontyban hordta, róla is lehetett találni olyan képeket, amiken még eredeti világosbarna hajszínében feszített.

S bár senki nem merte őt meghazudtolni, azért családi események alkalmával el-elcsattant néhány poén, és határfeszegetés.

Bevártam Andrew-t, aki megállt beszélgetni két másik fiúval, akiket mintha már láttam volna valahol, és egymás mellett lépdeltünk végig a tuják szegélyezte betonjárdán. Belöktem az étterem ajtaját, nem voltak túl sokan, talán két-három asztalnál ültek. Ide általában vacsorázni jártak az emberek és nem ebédelni, s többek között ez volt álmaim munkahelye is. A tágas földszinten rendezték be az étterem részt, a fal mindenhol vörösre volt festve, fekete kovácsoltvas asztalok és székek töltötték ki a helyet, illetve a legmodernebb, de azért konzervatív stílusú festmények díszítették. Ha az ember kicsit tovább ment egy nagy ajtóval találhatta szembe magát, ami mögött a konyha helyezkedett el, ott dolgozott apa, mint főszakács, és immáron az öcsém, is mint séf segéd, ez volt az a hely, ahová nem tehettem be a lábam. Onnan egy lépcső vezetett az emeletre ahol csupán egy kis szoba és egy fürdő volt. Ott aludtam én a hétvégén, és tökéletesen éreztem magam, amíg az édesanyám haza nem rángatott.

Andrew társaságában ültem le az egyik ablak mellé eső asztalhoz, és rendeltem a huncutszemű pincérlányunktól Annie-től egy nagy tál ráksalátát, Andrew tejszínes rántott csirkecombot kért, meg egy pohár vizet, majd végignézte, ahogyan Annie eltopog. Visszaemelte tekintetét rám, én csak mosolyogtam azon, hogy egyes férfiak még így, huszadik életévük betöltése után is ilyen gyerekesen bámulják meg a nőket.

- Ne haragudj, hogy a testvérem olyan goromba volt a múltkor, szeretnélek valahogy kiengesztelni – felvontam a szemöldököm.

- Nem szeretnék a testvéredről beszélni – de igen! – de egyébként semmi gond, annyira nem volt vészes. Ő miért ilyen más? – más. Igen, ez volt a jó szó, amit annyi ideje kerestem, ő más, és épp ezért vonz annyira.

- Sosem volt normális – a pincérlány már meg is hozta a rendelésünket. Egyik kezében az én salátámmal, a másik kezében Andrew vizével, karján pedig a csirkével egyensúlyozott. Letette elénk az ételt, Jó étvágyat kívánt majd ismételten magunkra hagyott bennünket.

- De miért nem foglalkoztok vele?

- Mert nem tartozik közénk, édesapám kitagadta, amikor megtudta miféle piszkos ügyletekben volt benne a keze.

- Miféle ügyletekben?

- Erre nem válaszolhatok, sajnálom, de nem akarom bemocskolni a családunk nevét – ismételten szemöldökhúzogatás következett. Amilyen szimpatikus fiúnak tűnt külsőre éppen annyira volt leereszkedő modora.

- Kimegyek a mosdóba, egy pillanat és jövök – mosolyogtam bájosan.

- Persze, menj csak – felálltam, megigazítottam a nadrágomat, és már robogtam is a női mosdó felé. Bevettem magam az egyik fehérre festett fülkébe, és belenyúltam a vászonkabátom belső zsebébe. Pár pillanatnyi aprópénz közötti turkálás után végre a kezembe akadt a zsebkendő, amit mindenhova hordtam nehogy anyám megtalálja. Kisimítottam és a WC tetőre fektettem, majd tárcsáztam a számot. Kicsengett. Ideges voltam, zavaromban az ajkamat kezdtem rágni, már azon voltam, hogy leteszem a telefont, amikor elnémult az ütemes csipogás.

- Hallo, itt Daryl Smith!