7. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a hetedik fejezetet, egy nappal hamarabb mint kellett volna, de remélem ez nem baj, holnap sajnos nem lesz időm netezni. Köszönöm az eddigi feliratkozókat, kommenteket és pipákat, nagyon sokat jelentenek nekem. Ha tetszik a rész írjatok nekem! Jó Olvasást!

xoxo; Ariana D. 

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy sosem szabad magára hagyni egy síró nőt, és én derekasan tartottam is a vállam-anyám madárcsontú teste alatt. Alig nyomott ötven kilót vasággyal mégis folyton meg akart csuklani alatta a térdem. Apám felemelkedett a foteléből, amit még egy tizenhatodik századi bútor kiállításon licitált össze magának és gyorsan, ahogyan a vízcsepp gördül le az ereszcsatornán hozzám sietett, lefejtette rólam anyám testét és visszaültette a székébe.

Végigfuttattam tekintetemet a kíváncsi és pletykára éhes arcokon, tekintetem egy pillanatra összeakadt Loriéval, a nővéremével, látszólag fortyogott a dühtől, a bőrt piszkálta a hüvelykujján, emiatt eszembe jutott, hogy sikeresen megégettem a kezem és visszatért a csípős, maró fájdalom az ujjbegyeimbe. Aranybarna szemei villámokat szórtak, úgy bámult engem, mint egy dühös vadkan az áldozatára, de nem mert szólni, lépni se, tudta jól, hogy megborítaná vele a biztonságos csöndet, ami az egész társaságot körülölelte.

Ezután Christine-t pillantottam meg. Egy puffon ült, és fehér szandáljának orrát bámulta. Szőke haja félig göndör volt, félig pedig egyenes, bizonyára éppen hajvasalás közben ugrasztotta anyám, ő pedig jó legjobb barátnőhöz méltóan el is jött. Nem vetette le a kabátját, de a vászon alól kikandikált pizsama felsőjének ujja, gondolom nem nagyon tervezte, hogy bárhová is megy majd a délután. Bűntudatot éreztem iránta, szegény bizonyára nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál pizsamában a sok befolyásos ember között. Ismertem már, mióta csak az eszemet tudom, és azzal is tisztában voltam, hogy rengeteg ideig készül, mielőtt elmegy valahová. Elemzi az alkalmat, az esetleges vendégek állomását a „ranglétrán”, illetve azt, hogy milyen helyre megy. Erre az alkalomra bizonyosan a sötétszürke farmerját vette volna fel, a mandulaszín blúzzal, amit még tőlem kapott tavaly karácsonyra, de nem számított arra, hogy készülnie kell.

Az öcsémet is láttam, őt kevésbé érdekelték az események, mint a többi embert a helyiségben. A sarokban ült, a gurulós székén, és video játékozott a telefonján. Egyszerű melegítőruhában volt, bár nem az elnyűttben, amit annyira kényelmesnek mondott, hanem egy újban, amin, fekete alapon rubinvörös betűkkel azt hirdette Orthon High School. Az Orthon, az egyik leghíresebb középiskola volt apró városkánkban, ráadásul, ha ez még nem lett volna elég, nem került be oda akárki. Hiába volt végig jeles átlagod az általánosban, ha a szüleidnek nem volt tele a zsebük nem lehetett esélyed, persze milyen furcsán hangozhat ez egy volt Orthon-os diáktól, hiszen én magam is az voltam. Akkor is, ha engem más körülmények között taníttattak a szüleim, mint az öcsémet. Eleinte a két tannyelvű szakra jártam, anyám ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy franciát és olaszt tanuljak, de mivel nem volt túl nagy igényem rá, így hamar abba is hagytam. Azóta sem tudok se franciául, se olaszul anyám legnagyobb bánatára. Aztán átkerültem a zene szakra, de nem volt se hangom se hallásom, és miután sírva kértem, hogy ne pakoljanak újabb helyekre, itthon folytattam a tanulást magántanulóként, sima, normál szakon. Christine is idejárt, bár ő tovább tanult az egyetemen, amíg ki nem csapták, mert összeszűrte a levet a kémia tanárával. Persze, ő váltig állítja, hogy megérte.

Láttam Daryl „szüleit”, jobban mondva az apját, és a mostoha anyját, mert ez a nő tuti, hogy fiatalabb nála, és szerintem még Andrew-nál is. Aztán láttam McAdams bácsit, aki miután elveszítette feleségét, akár hová elment, csak hogy ne töltse a délutánjait magányosan, a gyásztól fájó szívvel. Ő és a nagyapám jó barátok voltak, gyakran jártak el horgászni, illetve fiatalabb korukban, amikor még gyerek voltam emlékszem krikettezni is mentek a szomszéd városba. Miután a papa meghalt McAdams bácsi gyakran járt át hozzánk és hozott nekem játékokat, meg elvitt vidámparkba, aztán egyszer csak nem jött többé.

Andrew volt az a személy, akin megakadt a tekintetem. Olyan mereven bámult rám kék szemeivel, hogy egyszerűen megbénított. Úgy éreztem magam mintha összetöpörödtem volna, és a szokottnál is alacsonyabb lennék. Óvatosan végignéztem rajta, ugyan azt a ruhát viselte, mint a délelőtt, a cipője orrán csúnya sárfoltok árulkodtak arról, hogy bizonyára gyalog érkezett, vagy legalábbis elindult a keresésemre. A kabátját ő sem vette le, a vállán vízcseppek ültek, nemrég érkezhetett. Beharaptam az alsó ajkam, és összekulcsoltam kezem a hátam mögött, mint valami szégyellős kislány, a kezem még mindig sajgott, és éreztem, ahogyan a bőr is kezd felhólyagosodni, de tartottam magam.

- Kijönnél velem egy kicsit Meghan? – szólt csöndesen Andrew, ezzel megtörve a némaságot, elindultam felé, végigtrappolva a sáros cipőmmel a tisztára sikált szőnyegen. A takarítónők nagyon átkozni fognak holnap. Az emberek sugdolózni kezdtek, ahogy elhaladtam előttük, vöröslött az arcom, megalázónak éreztem a helyzetet. Andrew a konyha felé vezetett, bizonyára volt ideje feltérképezni a házunkat, csak abban reménykedtem, hogy a szobámba nem tette be a lábát. Miután beléptem a tágas helyiségbe a férfi gondosan bezárta mögöttem az ajtót, mintha kínvallatásra érkeztem volna, úgy ültetett le az egyik székre, hogy aztán helyet foglalhasson velem szemben. A konyhapulton szanaszét hevertek az étkészletek és a tálak, mintha valaki főzött volna, de félbe kellett, hogy hagyja, miattam. A szék kényelmetlen volt, akárhogy is fészkelődtem nem tudtam megtalálni azt a pózt, ami megfelelő lett volna, mindemellett Andrew szúrós pillantása is gyötörte a lelkem és a testem. 

- Mégis mit gondoltál? Hol jártál? Nekem azt mondtad egy barátnődnek segítesz – kezdte nyugodtan. Nagy levegőt vettem, már majdnem nekikezdtem a nagy magyarázkodásnak, amikor hirtelen feltűnt, hogy mégis ki kéri számon rajtam a dolgokat – és kivel voltál? Nem tudom elhinni, hogy ezt csináltad!

- Ide figyelj! Hogy jössz te ahhoz, hogy bármit is számon kérj rajtam? Tudtommal nem vagyunk egy pár, sőt még csak barátinak sem nevezhetném ezt az izét, ami köztünk van! – teljesen kikeltem magamból, forró volt a bőröm, fájt a fejem, a szavai pedig még fel is hergeltek. Próbáltam halkan beszélni, nem akartam, hogy az embereknek a másik szobában még egy okuk legyen rólam csámcsogni. Felpattantam a székről, és lenéztem rá, arcára kiült a döbbenet és az enyhe megütközés – szia, Andrew! - megkerültem és már bent sem voltam a szobában, dacosan átvágtam a nappalin, ahonnan egyébként már jó pár személy hiányzott, felszaladtam a lépcsőn, illetve csak szaladtam volna, ha a nővérem nem teszi a vállamra apró kezét. Hátrapillantottam rá a vállam felett, dühösnek és aggódónak látszott, régen láttam őt ennyire emberinek.

Mióta Brad-hez költözött alig láttuk egymást, havonta egyszer jártak haza, és általában csak egy vagy két napra maradtak. Sosem volt jó a kapcsolatunk ezt nem állítom, de gyerekkorunkban talán többet beszéltünk, mint most.

Nagyon sokban különbözött tőlem, és nem csak, külsőleg de belsőleg is. Sötétszőke haját mindig Kleopátra stílusúra vágatta, és nadrágkosztümöket hordott, mondjuk ez érthető, tekintve, hogy egy irodában dolgozott, a férje cégénél. Már gyerekkorában is merev volt, ezért nem jöttünk ki soha, felnőttkorára pedig egy igazi vonalzó lett belőle.

A nappaliban a hátunk mögött az emberek lassan felálltak és csendben távoztak, még Andrew-t is láttam, jobban mondva a kabátjának csücskét, ahogyan kiviharzott a bejárati ajtón, a szülei pedig nagy bocsánatkérések közepette távoztak utána.

- Mit akarsz? – kérdeztem a nővéremet, hangomban még mindig ott botorkált az enyhe düh.

- Beszélni – mondta. Olyan higgadt volt, mint egy tál madártej. Komolyan.

- Miről?! – tovább indultam fel a lépcsőn, nem válaszolt csak jött utánam, egészen a sarkamban volt, velem jött fel az emeletre, végig a folyosón majd be a szobámba, hogy aztán ránk zárja az ajtót. Levetettem magam a bevetetlen ágyamra, görnyedt háttal a térdemre támasztottam a könyököm és kibámultam az ággyal szemközt található hatalmas ablakon. Majdnem beláttam az egész várost, még a hidat is, amin átgázoltunk Daryl-lel, s bár a játszóteret erdő takarta tudtam, hogy ott van, és hogy én is ott voltam. Mia nekitámaszkodott a szekrényemnek és ő is kitekintett a messzeségbe. Hátradőltem, nem tudtam mit kezdeni vele, de még magammal sem. Zavartak a testrészeim, az is, hogy gondolkodom, zavart, hogy csinálnom kell valamit, mikor legszívesebben egész nap csak aludnék, és aludnék.

- Mit gondoltál? – szegezte mellkasomhoz a kérdést. Megforgattam a szememet, valahogy már vártam, hogy feltegye nekem a világ legegyszerűbb kérdését, amit nekem baromi nehéz volt megválaszolnom. Magam sem tudtam igazán, hogy mit gondoltam mikor cselekedtem, így utólag nézve kicsit meggondolatlannak tűnt, csak szabadulni akartam Andrew-tól. Gyakorlatiasan megvontam a vállam, bámultam a fejem felett elterülő és fodrozódó vérvörös anyagot, olyan volt, mint a tenger, hatalmas, és sima. Ülésbe tornáztam magam, majd zavartalanul kinyitottam az ablakot, hűvös, koraesti szellő csapta meg az arcomat, kellemes volt, és felfrissítő.

- Te nem érted úgysem – válaszoltam és kihajoltam az ablakon. A dombok mögött a nap már aranyos rózsaszínre festette az eget, de olyan bámulatos látványt nyújtott, hogy teljes mértékben elvonta a figyelmemet a nővéremről, és a beszélgetésünkről. Én is szabad akartam lenni, mint a napfény, akit csak egyvalami köt láncra, a párja az ezüstszín Hold, de ő is csak azért, hogy felváltsa a munkájában.

- Remek életed van! Miért csinálod ezt?

- Remek életem, hmm? – kérdeztem vissza, és elfordultam a pihenni induló naptól – természetesen, tökéletes életem van, bele akarnak kényszeríteni egy kapcsolatba, amit nem, akarok, nem engednek dolgozni pedig, akarok, és nem járhatok el itthonról szó nélkül huszonkét éves létemre, mert anyám így akarja! – a végét már ordítottam, Mia lesápadt, sosem látott még így kifordulni magamból, és hangyányit én is meglepődtem.

- Nem szoktam kiborulni Mia, a legegyenesebb jellem vagyok, akit ismerek, nem szoktam kifordulni nyugodt önmagamból, de a dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből – kiabáltam vele, pedig nem az ő hibája volt. Anyával való kapcsolata gyerekkora óta a szoros és őszinte szereteten alapul, engedelmes lány, aki szereti a szabályokat. Riadtan hátrébb húzódott a széken, mintha félt volna tőlem, így hát visszafogtam magam. Elfordultam tőle, és kinéztem az ablakon, odakint egyre sötétebb volt, s arra gondoltam, hogy vajon mit csinálhat most Daryl. A nővérem hangtalanul felállt a székről és elment, hallottam, ahogyan csukódik mögötte az ajtó. Visszaroskadtam az ágyra, elnyúltam a selyem ágyneműm és lehunytam a szememet. Daryl bizonyára most kínai kaját eszik és tévét néz, kényelmesen fekszik a kanapéján, vagy motorozik. Szabadon.